2014. szeptember 27., szombat

Nem szeretem ezt a modern világot

 
"Nem szeretem ezt a modern világot..." - mondta nem is oly rég egyik szomszédom, akivel épp azon zsörtölődtünk mennyire szarok ezek az okostelefonok - mert a kádból kinyúlva nem lehet vizes kézzel működtetni! :) És mondta mindezt olyan hangsúllyal, hogy majdnem elbőgtem magam, mennyire igaza van. Emlékszem milyen furán néztünk a szüleinkre, amikor ők már nem értették hogyan működik a videomagnó, vagy bármilyen új technikai kütyű - egyszerűen már nem vette be az agyuk az újdonságot. A mai "szülőknek" ennél sokkal nehezebb dolga van, hiszen már olyan szintű a felülről irányított technológiai nyomás, amit halandó nem képes felfogni. Éljen a szingularitás! Hiába mondjuk, hogy semmi gond, a gyerekeink már ebben nőnek fel, nekik a vérükben van, tudják kezelni ezt a sok kütyüt, de mégis észrevétlenül elmerülnek valami olyasmi könnyű, vonzó, csábító, de egyben halálos és véglegesen bezáró lében, mint amit az Under the skin élien nője használt. Ez is egy spirál, csak ez csúnyán lefelé húz, gyerekek.... A hamis fény vonzza a tömegeket...


A rendszer nagyon okosan van felépítve, szinte láthatatlan. A rendszer egyúttal rendkívül kíváncsi, mindent tudni akar rólunk. Elképesztő az az információ éhség, ami a rendszer felől áramlik az egyén felé. Minden vágyadat ismerni akarja, minden gondolatodat tudni akarja, hogy még jobban és még jobban meg tudjon fogni a lében. 


Gondolom már lassan mindenkinek feltűnt, hogy a Google például azt csinálja, hogy folyamatosan szkenneli, gyűjti mikre kerestél rá, mi érdekel, merre szörföztél a világhálón, és onnantól kezdve olyan jellegű / témájú reklámokkal fog bombázni. És nem csak e-mailben, hanem a meglátogatott oldalakon, az oldalsó reklámboxokban is ilyen témák fognak villózni. "Neked ajánlott" - írta nemrég a Youtube is néhány videónál - aztán ezt később levették, túl egyértelmű volt az utalás...  Az okostelefonok és a beléjük ültetett kémszoftverekről már volt szó korábban, ezek már köztudott tények... és már jönnek a hírek az okostévék képességeiről is... Az LG nemrég elismerte, hogy az okostévéi információkat gyűjtenek a felhasználók tévénézési szokásairól, akkor is, amikor azt nem engedélyezik. És vajon pontosan mi is az az egyszemű piros kis led, minden beltéri egységen?? 


Lehetne erre azt is mondani, hogy ej, de fasza, hiszen a rendszer segít nekem, felajánlj egy rakás szart, ami engem érdekel, és még csak keresnem sem kell. Hát igen, hát igen. De én mégis amondó vagyok, hogy ez az egész mögött egy nagyon csúnya szándék áll a háttérben. A globális információ éhség arra irányul, hogy még szorosabb legyen az a bizonyos póráz - méghozzá globálisan. És hogy merre tart, ez, mi a célja, nem is olyan nehéz kitalálni...


De végül is nincs akkora gáz, mint amennyire látszik. Ugyanis a szabad akaratot egyelőre még nem tudták elvenni - mindenféle ügyes-bajos módon megpróbálják kikerülni, elfedni, elhitetni hogy nincs választásod, mert haladni kell a korral, de mégis, ezt a szent dolgot - a szabad akarat nevű kódot - nem tudták még feltörni. Miért nem? Mert még mindig adott a lehetőség, hogy ignoráljam az egész rendszerüket. 

Megtehetem, hogy nem kattintok oda a nekem ajánlott videóra. Megtehetem, hogy kikapcsolom a TV-t. 

Céges okostelefont kaptunk, kötelező (!) használni. Viszont nem kötelező rajta neteznem. Nem kötelező folyamatosan szinkronizálnom a különböző e-mail fiókjaimat. Nem kötelező mindenféle felhő alkalmazásra feltöltenem a képeimet. Nem kötelező bekapcsolni a wifit vagy a mobil internetet, sőt a futó alkalmazásokat és frissítéseket is leállíthatom. Beletelt egy hétbe, de úgy érzem sikerült kiírtanom a sok kíváncsiskodót... A távirányítással bármikor bekapcsolható kamerával már volt némi gondolkodnivaló, de végül - a legegyszerűbb megoldás - a ragtapasz megoldhatja ezt is, ha nem akarok rám irányuló kíváncsiskodó szemeket érezni az életemben. Mert lehet hülyén hangzik és kissé üldözési mániásnak tűnhet, de én érzem a figyelő szemeket... Megtehetem azt is, hogy nem regisztrálok a facebookra. Pedig mit meg nem tesznek "értem", édes Istenem! Akármilyen kis játékot töltök le az okostelefonra (ööö igen, nekem is megvan a gyengém, amin keresztül el tudnak kapni), mindegyikben van egy rendkívül kedvező ajánlat, hogy pl. ha regisztrálok a facebookon, akkor azonnal 50.000 "arany" üti a markomat, vagy rögtön kapok egy rakás jó kis fejlesztési lehetőséget, vagy amikor elérek egy új rekordot valamelyik logikai játékban, rögtön jön az üzenet, hogy "oszd meg másokkal az eredményt a FB-on". Mondom, mindent megtesznek. Iszonyatos az erőlködés. De a szabad akarat szentsége és sérthetetlensége miatt továbbra is megvan a lehetőségem, hogy ne éljek a "felajánlott ajándékokkal". Köszönöm, nem. Nem is nehéz kimondani, igaz? Nem kell hozzá túl sok ész észrevenni, hogy még mindig ugyanaz a tag ólálkodik itt évezredek óta, és semmit nem változtak a módszerei. Nézzük csak mit is mondott úgy kétezer évvel ezelőtt egy ipsének, (tudjátok, annak Aki azt hírdette, hogy a változatosság kedvéért szerethetnénk is egymást) :

"Mindezt neked adom, ha leborulva imádsz engem" 

Ismerős? Nekem minden vonalon ez jön le, ez folyik a TV-ben, csöpög a rádióban, ezzel van tele az internet, és az összes csilli-villi technológiai "újításban" is ezt a vonalat érzem. "Nem szeretem ezt a modern világot" - mondta a szomszédom. Tudatosan, vagy az alatt, ő is érezheti a tudatos gonoszságot mindemögött. Vagy lehet hogy nem is gonoszság ez, hanem fentebbi emeletről nézve csak a rendszer egy természetes, szelektáló része, amelyiknek az a dolga, hogy elválassza az ocsút a búzától. Mindenesetre minden nap érzem, ahogy elképesztő erővel rántanak be mindenkit az ő általuk teremtett virtuális világba, ahonnan aztán nincs kijárat. És azt látom, hogy nagyon nehéz lesz a többségnek visszafordulni. Valószínűleg már nem is sikerülhet, mennek a levesbe. "Nem tudsz mindenkit megmenteni" - hallottam már sokszor. 
Igen. 
És már nem is akarok. 
Szabad akarat van, azt csináltok amit akartok.




További fasza rajzok modern világunkról:

2014. szeptember 18., csütörtök

Lazuljunk: zene nélkül mit érek én...

Az biztos, hogy a filmekben a zene rendkívül sokat számít, hiszen vagy felpörget, vagy alátámasztja/kiegészíti/feloldja a hangulatot sőt, akár helyettesítheti is a mondanivalót, szőnyegként víve a hátán a műsort. Filmzene nélkül viszont ezen alkotásokban akár sokkal feszültebb légkört is lehet teremteni, lásd alább:

Star Wars Minus Williams - Throne Room


( --- az üvöltő Csubi mindent visz, háttérben köhögés, orrfújás --- )

A filmzenék mellett nagyon viccesek lehetnek még azok a felvételek, amelyek mondjuk egy zeneklip forgatásán készülnek - zene nélkül. Nézzük most meg, milyen is lehetett a Király, zene nélkül:   :)

Musicless Musicvideo / ELVIS PRESLEY - Blue Suede Shoes


2014. szeptember 11., csütörtök

A felszín alatt

Filmkritika következ, mert csak.
Nem is olyan rég magam kritizáltam rosszhiszeműen az Under the skin (Felszín alatt) c. filmet, ráadásul eléggé hiteltelenül, látatlanban, mindössze a bemutatója alapján. Azt hittem akkor még, hogy már megint egy tipikus "gonosz élienek" mantrát kapunk, fokozva az ismeretlen iránti félelmünket. Tegnap viszont megnéztem az egészet, és nagyon különös érzelmeket generált. Régóta vágytam egy olyan történetre, ahol egy földönkívüli szemszögéből tekinthetjük meg az emberi társadalmat, egyáltalán a Földi életet. Ez a film áll eddig a legközelebb ehhez a vízióhoz. 
 

Igen, ez az a film, amit az emberek 95%-a azért fog megnézni, mert Scarlett Johansson teljesen meztelen benne, és az emberek - vélhetően ugyanazon 95%-a - rühelleni fogja ezt az alkotást. Mert nem érti. Sokan tényleg csak azért nézik / nézték meg ezt a filmet, mert a médiában jó előre beharangozták, hogy a főhősnő, (és tulajdonképpen az egyetlen "rendes" színész a filmben) az északi csengésű nevű Scarlette Johansson végre megmutatja bájait. Valamiért ez egyfajta elvárás mostanában a fősodratú sztároktól, hogy legalább egy filmet játszanak, amiben levetkőznek és/vagy elvetemült gonoszok. Sárlott most két legyet ütött egycsapásra. Pontosabban a második kritérium - az elvetemültség - csak részben igaz, mert karakterünk bizony fejlődik a filmben, mondhatni megemberesedni próbál. (hozzá kell tenni, nehéz elhinni, hogy egy földönkívüli faj, mely képes ellátogatni ide, lenne oly balga, hogy emberré akarjon válni...). No, de az első kritérium szentigaz, ugyanis többször láthatjuk Sárlott kisasszonyt anyaszült meztelenül. 


Azonban valahogy a film közben egyáltalán nem úgy jönnek elő ezek a részek, mint valami szokásos vetkőzős jelenet, mert az egész játék úgy van megalkotva, mintha tényleg egy idegen lény ismerkedne a testével. A történetről röviden - ugyanis maga a történet és a cselekmény bőven elfért volna egy 30 perces rövidfilmben, a többi a művészeti kiélés csupán; - egy idegen lény (ez mondjuk a film végéig nem egyértelmű) emberbőrbe bújik, és az a feladata, hogy magányos férfiakra vadásszon, majd azokat elcsábítsa a házába, ahol valami fura módon csapdába ejtse őket, és kiszívja az életerejüket. Roppant valóságos az egész, állítólag nem volt előre megírt szkript, a fekete parókában játszó Scarlett Johansson valódi járókelőket szólít le, a sűrű skót akcentusból csak egy-egy eltépett szót lehet kihámozni. Scarlett Johansson személyiségében mindig volt egy nagy adag kifürkészhetetlenség, amit remekül ki is használ ebben az alakításban. Amikor érdeklődéssel próbál levenni valakit a lábáról, a kedvesség olyan valószínűtlenül árad belőle, mintha megnyomtak volna rajta egy gombot. Szenvtelensége pedig tényleg hátborzongató, különösen abban a jelenetben, ahol egy másfél éves bömbölő gyermek szeme láttára vonszol egy hullát a tengerparton.
 


A rejtett kamera a mi világunkat, a piszkoskék utcákat, a trécselő, füstöt tüdőző, egymás sarkára lépő embereket mutatja, hiperrealista módon, este pedig a magukat transzba bulizó, a nagyvárosi utcát a saját játszóterükként belakó férfiakat. Ilyenkor, elnézve a nyugati társadalmakra és főleg nagyvárosokra jellemző degeneráltságot, óhatatlanul felmerül az emberben, hogy "Istenem, de beteg egy világban élünk". S közben a Nő is prédára les, a minimális flörtöléssel elcsábított emberegyedeket lekoszlott lakásába csalja. A férfiak a merevedésüktől vezetve lépnek be a teljesen fekete szobába, ahol szinte hipnotizálva gyalogolnak bele egy fekete, iszapszerű anyagba, miközben a nő annak felszínén járva halad előttük. A cseppfolyós semmi mélyén lebegnek, megdermednek, majd valami kiszippantja az embereket a bőrükből. Szó szerint. Az egyik legdurvábban retinaégető jelenet, amikor ebben a sűrű, idegen anyagban egy korábbi és egy friss áldozat meglátja egymást, tehetetlenül lebegve a "semmiben", majd lassan megfogják egymás kezét, ebből a mozdulatból remélve valamiféle kiutat. Ami persze innen már nincs...


A film nem vázol kiterjedt háttértörténetet – földönkívüli inváziót, emberhús-feldolgozó alienüzemet – szocrealista science fictionjéhez, hanem ránk, a nézőkre bízza a továbbgondolkodást, vagy a miérteken való filózást. Azért írom, hogy a vadászat a feladata a főhősnek, mert van a filmben egy titokzatos - vélhetően szintén idegen - motoros "faszi", aki rendszeresen feltűnik, mint valami főnök, ellenőrizni a "nőt". Aki miközben vadászik, óhatatlanul érdeklődni kezd a faj jellegzetességei iránt, egyre közelebb kerül áldozataihoz, és lassan eredeti céljait is figyelmen kívül hagyva kockázatos kísérletbe kezd: megpróbál otthonra lelni a világban, mely soha nem lesz a sajátja. az űrlénynek rá kell ébrednie, hogy nem lehet ember, mert nem úgy tapint, nem úgy érzékel, mint a humanoidok. Hiába a lehámozható emberkülső és az utánozható cselekvéssorok, az első étkezésekor az ételt ugyanúgy kidobja magából teste, mint szeretkezésnél a hímtagot. Az önmegismerés végül egy testen kívül élménnyel válik teljessé... Talán sejthető hová tart mindez, de nem fogom ellőni a végét.




A film művész jellegéből fakadóan egyáltalán nem nézőbarát. Tulajdonképpen semmi nincs megmagyarázva, nincs narrátor, szinte még forgatókönyv sem, párbeszédek alig, zene is csak olyan hangulatkeltő idegbajos hanghatások. Skóciában játszódik, ahol sikerül az elképesztő szélsőséget bemutatni: a gyönyörű tájakat és degenerált városokat, fura alakokkal. A rendező legmerészebb húzása, hogy a filmben szinte teljes egészében hanyagolja a szokványos narratívát, csupán sejthető értelmű motívumok egymásutániságává degradálja a cselekményt, nincsenek támpontok, nincs útmutatás, magunkra hagyatva bolyongunk a szürreálisan szép, vagy éppen rettenetesen realisztikus kulisszák között. A hagyományos nézői azonosulásnak az esélyét sem veti fel, Johansson arcán a legritkább esetben látunk érzelmeket (ráadásul ezekről is tudjuk, hogy nem egészen a sajátjai), mégis, azzal, hogy az események kizárólag az idegen lény karakterére fókuszálnak, óhatatlanul mi magunk is az ő szemszögéből figyeljük, próbáljuk értelmezni a világot. A földi életmód, a legegyszerűbb emberi cselekvések számunkra is furcsának, kísértetiesnek, vagy egyenesen értelmetlennek tűnnek, többé mi sem vagyunk otthon a bolygón, Skócia sötétebb, vészjóslóbb atmoszférát áraszt, mint a legkietlenebb holdbéli tájak.


A vizualitás lehengerlő erejű, a filmrendező Glazer páratlan, specifikus filmnyelvet használ, amivel nem csak számít figyelmünkre, de kreatív, öntörvényű tudatosságával egyenesen kierőszakolja azt magának. A látvány egyszerre a valóságtól elemelkedett és ízig-vérig földhözragadt, a hétköznapi helyszínek futurisztikus díszletekkel váltakoznak, az árny-és fényjátékok maguktól értetődő természetességgel mossák össze a realitást és az álomszerűséget. A képi megvalósítás ily módon tökéletesen irrelevánssá teszi a magyarázó jellegű dialógokat, a szavak feleslegessé válnak, a kietlen partot ostromló hullámok kérlelhetetlensége, a városi (valódi civilekkel, rejtett kamerával felvett) forgatag nyugtalanító látványa, vagy a férfiáldozatok elnyelésének lidércnyomásos, teljesen erőszakmentes, mégis horrorisztikus szcénái beleégnek az agyba, bonyolult többlettartalmakat generálnak, sűrű asszociáció-folyamot hömpölyögtetnek.


Glazer filmje többek közt azért jó, mert a történetet, ha úgy tetszik, visszafelé is lehet olvasni. A felszín alatt nemcsak egy emberbőrbe bújt alienről, hanem az emberek bőre alatt élő alienről is szól. Szerintem senki nem került még ennyire közel ahhoz, hogy kívülállóként ábrázoljon minket, embereket...

A felszín alatt ugyan tagadja a közérthetőséget, mégis hipnotikus erejű, szuggesztív hangulatú mozi. Az apró gesztusokat és a nagy érzelmeket nélkülöző színészi eszköztár ijesztően profi.
Csak azoknak ajánlom, akik képesek végignézni akár percekig tartó jeleneteket, amelyben nem látunk mást, csak a színésznő szemét a visszapillantóból, vagy a tenger hullámzását, vagy a fenyőerdő hullámzását erős szélben. Mert ilyen jelenetekkel "pótolták" a magyarázatok hiányát. Üdv a művészklubban! :)

Innen is merítettem szövegrészleteket:
http://filmvilag.blog.hu/2014/08/01/under_the_skin_a_felszin_alatt
http://www.filmtett.ro/cikk/3707/jonathan-glazer-under-the-skin-a-felszin-alatt

2014. szeptember 8., hétfő

Újra itt a tavasz?

A nyár bocsánatot kért, mert megbánta hogy ilyen csúnyán viselkedett, és most ideküldte az indián és/vagy vénasszony rokonát megörvendeztetni a hiányérzeteseket. Ezzel nem is lenne önmagában baj, hiszen ki ne szeretné a kellemes őszi időt. Ami már ennél érdekesebb az az, hogy úgy tűnik nem hiába rajzolgattak annyit a maják annak idején erről az időszakról, mi meg balga módon azt hittük, hogy egy megadott dátum csak és kizárólag az aznapra érvényes történéseket jelöli... és bekajáltuk az azonnali heje-huja és/vagy világvége jóslatokat, miközben lehet egyáltalán nem erről van szó. Inkább valami súlypont lehetett valahol a lassú átmenet közepén, amit meghaladva átbillent a világ egy másik irányba, szinte észrevehetetlenül, érzékelhetetlenül, de mégis egyre inkább beköszöntve az életünkbe.

A végidőkben hívők igazát talán semmi sem bizonyíthatja jobban mint amikor valami nagyon fura történik, valami olyan különös dolog, amiben az emberek jelet látnak. Nem tudom látott-e már valaki az elmúlt 100 évben olyat, mint ami nálunk történt, de mielőtt elárulnám hogy mi is ez, olvassuk el Douglas Adams idekívánkozó sorait Az Élet, a Világmindenség, meg Minden c. könyvéből:



"- Ismered - kérdezte Prak - az Ok történetét?
Arthur azt felelte, hogy nem ismeri, mire Prak azt mondta, tudja, hogy nem ismeri.
Elmesélte neki.
Egy éjjel - mesélte - egy űrhajó jelent meg egy bolygó egén, ahol sosem láttak még hasonlót azelőtt. A bolygó a Dalforsas volt, a hajó pedig ez. Úgy jelent meg, mint egy ragyogó új csillag, csendesen áthaladva a mennybolton.
Egy primitív törzs tagjai, akik egy halomban ültek a Hideg Hegyoldalakban, felnéztek a gőzölgő éjjeli italaikból, és remegő ujjakkal mutattak az égre, esküdözve, hogy láttak egy jelet, egy jelet, melyet isteneik küldtek azért, hogy azon nyomban keljenek fel végre, és induljanak el a Síkságok gonosz Hercegeinek lemészárlására.
Palotáik magas tornyocskáiban a Síkságok Hercegei felnéztek, meglátták a tündöklő csillagot, és úgy vették, mint egy félreérthetetlen jelet az isteneiktől, hogy menjenek, és rontsanak neki a Hideg Hegyoldalak Törzsének.
És kettejük közt az Erdő Lakói is felnéztek az égre, meglátták az új csillag jelét, és félelemmel és rossz előérzettel nézték, mert bár azelőtt sosem láttak még ilyesmit, azért ők is pontosan tudták, mit jelez előre, és kétségbeesetten horgasztották le fejüket
Tudták: ha a felhők összegyűlnek, az valamit jelent.
Ha a felhők szétoszlanak, az valamit jelent.
Ha feltámad a szél, az valamit jelent.
Ha elül a szél, az valamit jelent.
Ha országaikban éjfélkor a telihold fényénél háromfejű kecskegida születik, az valamit jelent.
Ha országukban a nap bármely szakában egy teljesen normális macska vagy disznó jött világra a legkisebb születési rendellenesség nélkül, vagy akár csak egy pisze orrú gyerek, azt is gyakran úgy vették, hogy valamit jelent.
Semmi kétség nem férhetett hát ahhoz, hogy az égen megjelenő új csillag egy különösen látványos dolgot jelez előre.
És minden új jel ugyanazt a dolgot jelentette - a Síkságok Hercegei és a Hideg Hegyoldalak Törzse ismét jól elpakolják egymást.
Ez önmagában véve nem is lett volna olyan nagy baj, csakhogy a Síkságok Hercegei és a Hideg Hegyoldalak Törzse mindig az Erdő kellős közepén határozták el, hogy jól elpakolják egymást, és mindig az Erdő Lakói húzták a legrövidebbet ezekben az ügyletekben, bár amennyire ők tudták, soha semmi közük nem volt az egészhez.
És néha, a legnagyobb gaztettek után az Erdő Lakói egy küldöncöt indítottak útnak vagy a Síkság Hercegeinek vezetőjéhez vagy a Hideg Hegyoldalak Törzsfőnökéhez, és azt követelték, hogy megtudják e tűrhetetlen viselkedés Okát.
A vezető pedig, bármelyik fél vezetője volt is, félrehívta a küldöncöt, és elmondta neki az Okot szépen, lassan és érthetően, összpontosítva a kiemelkedőbb részletekre.
És az egészben az volt a szörnyű, hogy nagyon jó Ok volt. Nagyon érthető volt, nagyon ésszerű és kemény. A küldönc ilyenkor lecsüggesztette a fejét, szomorúnak és bolondnak érezte magát, amiért eddig nem jött rá arra, milyen kemény és bonyolult világ ez a valós világ, és micsoda nehézségek és paradoxonok veszik körül a benne élőket.
- Na, érted most már? - kérdezte ilyenkor a vezér.
A küldönc némán bólintott.
- És érted már, hogy ezeknek a csatáknak le kell zajlaniuk?
Újabb néma bólintás.
- És hogy miért éppen az Erdőben kell ezeknek lezajlani, és miért a legnagyobb érdeke mindenkinek, az Erdők Lakóit is beleértve, hogy ott legyenek?
- Ööö...
- Még hosszú távon is?
- Ööö, igen.
És a küldönc valóbán megértette az Okot, és vissza is tért az Erdőbe. De amint egyre közelebb ért, ahogy elsétált az Erdőben a fák között, rájött, hogy az egész Okból csak arra emlékszik, hogy milyen szörnyen világosnak tűnt az érvelés. Hogy pontosan mi is volt, arra már egyáltalán nem emlékezett.
És ez természetesen óriási vigaszt jelentett; amikor a következő alkalommal a Törzs és a Hercegek utat törve és égetve keresztülnyomultak az Erdőn, megölve minden szemük elé kerülő Erdőlakót.
Prak szünetet tartott a történetben, és szánalmasan köhécselt.
- Én voltam a küldönc - mondta - a hajótok megjelenése által elkezdődött csaták után, amelyek különösen kegyetlenek voltak. Sokan közülünk meghaltak. Úgy gondoltam, újra megkérdezhetem az Okot. EImentem és elmagyaráztattam magamnak a Hercegek vezetőjével, de a visszaúton úgy szétfoszlott és elolvadt az agyamban, mint a hó a napsütésben. Ez sok-sok évvel ezelőtt volt, és azóta sok minden történt.
Felnézett Arthurra, és nagyon finoman újfent elvihogta magát."


Na és most jöjjön a szenzáció! 
A nyár végén, abban a nyirkos, hűvös időszakban úgy gondolták a gyümölcsfáink, hogy köszönik szépen, elég volt idénre, és szép sorjában elkezdték lehullajtani a leveleiket. A szilvafa különösen szorgalmas volt ebbéli cselekedetében, hiszen néhány nap alatt teljesen megkopasztotta magát. (jó, ebbe besegített valamelyik jótékony gombafajta is, egy olyan amelyik különösen kedveli a nyirkos, párás időket, nemkülönben a finom szilvát és a leveleket). Szóval úgy tűnt, idén gyorsan beőszült a gyümölcsfáinknál, ám egy szép napon a múlt héten észrevettem valami elképesztőt. 

Szeptember elején újból virágba borult a szilvafánk!

Nem viccelek, ezeket a képeket néhány napja lőttem:



Különös tréfát űz a természet velünk mostanában. 
Fura időjárási anomáliák, téli nyár, őszi tavasz, decemberi alma, szeptemberben virágzó fák. 
Vajon tőlünk függetlenek-e ezek az események? Vajon van-e kapcsolat ald kozmikus ciklusai és az Ébredező Ember között?

Elnézve ezeket a virágokat, szerintem egész jól haladunk... 

2014. szeptember 1., hétfő

Iskolakezdési dilemmák és nyavalygások


Szeptember 1.
Nos, elkezdődött
Kis lépés egy gyermeknek, de annál nagyobb mindenki másnak.
Ezt a napot mindenki gyűlöli. A tanárok azért, mert véget ért a két hónapos szünet, és megérkezett egy újabb adag szemtelen kölök. A szülők azért, mert nem kis energiát/pénzt fektettek bele az iskolakezdésbe, és miért? Hogy a gyerek sírva jöjjön haza az első nap? A gyerekek meg már az első napon megízlelik milyen is a megfelelési kényszer. Na most hogy is van ez?! Ha mindenki rühelli ezt, akkor miért is csináljuk?? :) Már megint az történik, hogy a rendszer haszonélvezői nem azok, akik működtetik, és benne forgattatnak. Hát igen, hát igen. A kishal iskolaszer-gyártóktól, a nekik hitelező bankokon át, az oktatási rendszer lebutításából élő (amúgy másodállásban asztalosként dolgozó) "Think-tank" gyáraknak ez mind jobb és jobb lesz. Na de ne vegyük el a kedvét senkinek már az első napon, hiszen a mi nagyobbik lányunk is ma kezdett, és élményekkel telítve ment haza a suliból. Jó, ez még csak osztályfőnöki nap volt, az igazi daráló holnap kezdődik. Nagyon szép kis megrendezett évnyitó volt, az ilyenkor kötelezően elmondandó mondatokkal, és versikékkel. Aranyosak voltak, viccesek voltak, és rémültek voltak - legalábbis az elsősök. Az ünneplőbe kiöltözött gyerektömeget nézve azon gondolkodtam, vajon miért a színskála két végpólusa, két véglete, a fehér és fekete a kötelező viselet ilyenkor? Mit akarunk ezzel bekeretezni? Kit akarunk ilyenkor átverni?

Tök jó amúgy ez az egész! Hatalmas váltás a családban, de mégis olyan természetesnek vesszük, hogy a "gyereket be kell vinni az iskolába". Belénk táplálták, hogy ez a normális, ez a helyes, sőt ez a törvényes. Igaz. De azért hadd tárjam ki szívem kapuit, és kiáltsam a világba: 

Nekem bizony erős kételyeim vannak ezzel az egésszel kapcsolatban! 

Melyek ezek? 
Először is: az egész oktatási-struktúra a rendszer kiagyalóinak szándékai szerint van felépítve és működtetve. Nem lehet kilógni a sorból, nincs kec-mec, a tananyag az szent és sérthetetlen, és végig kell menjél rajta, hogy "valaki" lehess. Még akkor is ha nem feltétlenül az önálló gondolkodásra tanít...sőt... sokkal inkább a "hogyan tagozódjak be még mélyebben a rendszerbe" alapvető trükkjeit. Szorgalmas légy, hogy sok tudást szívj magadba, és legyenek sikereid. Észre sem veszed, és néhány évnyi hivatalos tanulás után már úgy berántott ez a több évszázad alatt kiforralt rendszer, hogy igen kevés esélyed van kilépni belőle. Most nyílván nem fogom feltalálni milyen is a jó oktatási rendszer, és nyílván az első napon (merugye nekem már régen volt, ezt most nem sorolom ide) nem túl hiteles ha kritizálom a rendszert, viszont engedtessék meg, hogy legalábbis árgus szemekkel figyeljem, mit próbálnak majd lenyomni az egyébként nagyszerű gondolkodású, érdeklődő, éles eszű, és hittel teli szeleburdi, "elvarázsolt" lányom torkán.




Mert nem egy embertől hallottam már, hogy bizony nem ért egyet a tananyaggal. És ilyenkor mi a teendő? - kérdezi az aggódó apuka. Mondjam el a gyereknek, hogy szerintem ez nem így van, mert a tudomány már nem itt tart / és vagy a szellemvilágból én egész más információkat töltöttem le ezzel kapcsolatban? Vagy hagyjam rá a (szerintem) hülyeséget, annak érdekében, hogy sikeres legyen, és ne szidja le a tanár? 
Szóval van dilemma, nem kevés. 

Hogyan lehet ezt finoman, okosban csinálni úgy, hogy ne bántsam meg, ne hozzam kellemetlen helyzetbe a gyereket se és a tanárt se, de az én egóm se sérüljön, azáltal hogy nem adtam át a tudást? Hogyan magyarázzam el a gyereknek, hogy ez meg ez az igazság, de te ne ezt mond holnap, hanem ami le van írva az írástudók által? Mit tegyek ha nem értek egyet az evolúció tanított elméletével, az ősrobbanással, vagy éppen a magyarok hivatalos honfoglalási sztorijával? Nyílván nem tartunk még itt, mert most még csak olvasunk, írunk majd első évben, de már ebben is lehetnek gondjaim. Róvásírás az van-é? A magyar nyelv csodáit feltárják-e? Ö.T. barátom biztos egyetértene velem abban, hogy már eleve ezzel hogy írni, olvasni és beszélni tanítanak minket első lépésként, épp a fejlődés egy kritikus szakaszában kiiktatnak egy rakás egyéb adott képességet, amelyekkel talán sokkal tovább lehetne jutni, mint a "járatos" kommunikációs módokkal. A sok egyéb ideiglenes (és évtizedenként megdőlő) tudásanyag fejbetömésével meg elérik, hogy gondolkodás helyett a lexikális tudás elsajátító képesség fejlődjön, mert hiszen a függöny mögötti bácsiknak ez a jó, erre van jól bevált képletük és tankönyvük, itt a börtönbolygón. Miért érzem, hogy rengeteg ellentmondás fog feszülni az én világom, az én általam lányomnak átadni kívánt világkép és a suliban kapott világkép között? Vajon fog-e mosolyogni még azokon a dolgokon, amiken óvodásan (még viszonylag érintetlenül) mosolygott?  



Hogyan tudnám elérni, hogy az az éppen kibontakozni készülő kis virágot ne törjék be a rendszer vaskerekei, és ne vagdossák le azokat a szirmokat, melyek nem illenek bele a kőműves-képző körbe? Másokat általában lebeszélek a jövővel kapcsolatos aggódásról, de most én estem bele ebbe az elmejátékba. Valamenyik nap elég szar hangulatban fogtam magam és belenéztem a tükörbe - amilyen mélyen csak lehetséges. Egyre jobban összpontosítottam csak az egyik szememre, miközben ezzel egyidőben egyre inkább lecsitítottam a gondolataimat, és kezdtem teljesen átadni magam a Forrásból jövő áramlatoknak. Nagyon érdekes élmény volt, ahogy egyre kevesebb teret adtam az egónak, a személyiségből eredő gondoknak, annál több fény termett a szememben, egyre jobban kisimultak arcom ráncai, és egyre szélesebb mosolyra húzódott a szám. Minél inkább átengedtem magamat Neki, átengedtem magamon Őt, annál jobban megnyugodtam, annál inkább rendbenvalónak tűnt minden. Gyönyörű pillanat volt, megismételhetetlen és egyedi, ahol csak Ő és én voltam, egyre kevesebb belőlem, és egyre több Belőle. Sosem láttam még ilyen szépnek az arcomat...

Szóval - iskolakezdési dilemmák ide, atyai aggódás oda - akár meg is nyugodhatok, hiszen én magam is végigjártam a hivatalos oktatás bugyrait, oszt mégis kikeveredtem belőle, sőt nézzétek meg mi lett belőlem. Egy igazi szalon-lázadó! :) Az emberiség 99,9%-a természetesen nem értene velem és elgondolásaimmal/világnézetemmel egyet, de ez az érzés kölcsönös, és egyáltalán nem bánom, hogy kitörtem abból a bizonyos dobozból. És ha nekem sikerült, akkor a lányomnak is sikerülni fog, mert erre fogom ösztönözni. És ha nekem önerőből sikerült, akkor Ő segítséggel még messzebb kell repüljön....




Végezetül hallgassuk meg mit gondoltak minderről Dr. Beat-ék 1990-ben: